A Vad Fruttik Kontinuitás koncertjén járt a Zsiráf
Szerző: Lovas Emőke
Fáj, ha kimondom; fáj, ha magamban tartom; táncolok, és mindenki más csak lassítva mozog; túl korán lett túl késő – avagy mikor „kell” Vad Fruttik-koncertre menni, és mire jó, ha felgyújtjuk a fényeket, és meglátjuk, hogy a pusztulásban mennyi szépség, mennyi báj van.
Tavaly az együttes lenyomott egy mobilfelvétel-mentes, székbe préselős Mély-turnét színház- és koncerttermekben, akusztikus hangzással, hatalmasra, sokszor elviselhetetlenül nagyra duzzadt szorongás-balladákkal, aztán bejelentették, hogy az összes fellépésüket le kell mondaniuk Likó Marcell, a frontember betegsége miatt.
Április 24-én, pénteken a Budapest Parkba a Vad Fruttik egy izgalmas koncert-koncepttel tért vissza: a Kontinuitás dalait teljes egészében a közönség válogatta össze, úgyhogy az egészet „csak magunknak köszönhettük”.
A Kontinuitás több volt, mint koncert, kevesebb, mint performansz, elmosódott a határ múlt és jelen, személyes és kollektív, előre komponált show és live act között.
Mentünk velük a bunkerbe, izolálódtunk a kinttől, a kockázatosan őszinte szövegeikkel, a mentális szétesettséggel, néha magunkat pusztítva, néha másokat – feloldódva aztán a Lehunyom a szemem temetési énekének különös kontrasztjában: „Lehunyom a szemem, / többet nem nyitom ki…” „S ha tiszta szívvel nekilátok, / hegyek omlanak, s születnek óceánok.”

Likó Marci, a „várpalotai Trent Reznor” (by Lovasi), a Bunkerrajzoló szétesik, helyreáll, nem javít meg magán semmit, nem arra van, nem lát ki a sötét semmiből, aztán hagyja, hogy átfolyjon rajta a fény, esendő, őszinte, ironikus, önreflexív – a hetvenes évek táncdalfesztiváljainak csillogó, gagyi fóliafüggönyével a háttérben.
Valami újhullámos, Budapest művésznevű, bazsalikomos-epres, éppen csak alkoholos lötyivel (alattomos malinofka) a kezünkben, fáradt mekisolaj-szagban riszálunk arra, hogy „hazamegyünk majd az első busszal…”, pillepalackos vörösre, szakadt bőrkanapés pincebulikra gondolunk (múltba révedés kimaxolva…), nyakunkba hamuzik a VIP-terasz, a büfék fele (mint a szezon előtti Balaton) „csak technikailag van nyitva”, kinéptáncoljuk magunkból a szorongásainkat, de ahogy mi néptáncolunk, olyan nép nincsen…
Ha a közönség válogatja a dalokat, könnyen lehet, hogy kimaradnak olyan alapdarabok, mint az Elválaszt. Viszont biztosan ott lesz a Boroskóla.
S ha van valami közös a mai magyar alter-pop-rock-indie-diszkókedvenceinkben (lásd még: a rendszert Esti Kornél-koncerten búcsúztattuk), akkor az annak az élménye (haditerv!), hogy ez a „betonnehéz mindenmás” nem fog elmúlni. Hogy ez így jó. Egyszerűen ilyen, ha jó. Ebben kell megtanulni együtt-táncolni. Tovább.
„A szavak széthullanak. / Ne aggódj, tartalak.”
Miért menjünk Vad Fruttik-koncertre? Parkba, bálba (Bankett!), (egy tavalyi Szabadság) térre, zuhogó esőben is, fekete esernyők alatt (mert a sárgát még nem adta vissza). Mert határozottan jobb hely esőpest, ha találsz valamit a közepén.
