Skip to content

Rockenroll volt a javából, gyönyörű szép zene

Szerző: Lovas Tibor

„…Zene kéne, uraim, gyönyörű szép zene, s ha Önök nem vállalják, hát akkor ki a fene?” (Presser Gábor: Majd Leonard)

Negyven éve lehet, hogy a Magyar Televízió egyes csatornájának (igen, már volt kettő) valamelyik műsorában Déri János, korszakának talán legjobb riportere azt mondta: „Mi a nagyon fontos nóták generációja vagyunk”. Déri János fiatalon meghalt, tévécsatornából lett több tíz (I’ve got thirteen channels of shit on the TV to choose from – R. Waters), én pedig azóta ízlelgetem ezt a mondatot.

Bár későbbi születésem okán lekéstem az illéses-metrós-omegás beatnemzedékhez tartozást, sikerült elérnem a következő vonatot. Képletesen, meg nem képletesen is. Így nekem is lettek nagyon fontos nótáim. Szinte mindet Presser írta. Sztevanovity Dusán szövegeit előbb szerettem, mint a legtöbb nagy költőnk verseit. Presser, James, Lárika, Zorán, Demjén hangján szóltak a fejemben a dalok. Ahogy ma TikTok-videókkal közvetítenek egymásnak életérzést az egy asztalnál ülők, mi egy-egy dal kezdősorával üzentünk. Aztán eltűntek lassan a zenekarok, és amelyik maradt, azt meg túl sokszor láttuk a falunapon – meg a fesztiválon, ami ugyanaz, csak pénzért. Nem tudom, melyik a mostohább zenekarsors. Az LGT kiszállt, abbahagyta, volt, aki meghalt, van, aki mást csinál, máshol, máshogy zenél. Méltóság volt abban, ahogy befejezték – bennem meg végtelen nagy hiány keletkezett. A dalaik úgy maradtak meg bennem nagyon fontosnak, ahogy akkor játszották. Nem vagyok sercegéshívő, a régi lemezeket ritkán hallgatom újra. Cédére átírva, streamelve meg nem tetszik, amit hallok. A revival zenekarok nem hallgatásával meg be is fejezem a savanyúaszőlőt.

Belül hallom az LGT-dalokat. Vagyis hallottam. Eddig. Mert az, amit Szebényi Dani és a Band május 28-án az A38-ason mutatott újra, valami igazi volt. Nem felélesztett tetszhalott, és nem egy újabb LGT-szerű hakni. Zene volt a javából.

A zene élő anyag, olyasmi, mint Tarkovszkij Solarisában a bolygó felszíne. Érzékeli a hallgató jelenlétét, és visszahat rá. A jazzmuzsikusok ezt tudják, lételemük ez, szembesítik vele a hallgatót, meggyőzik vagy elrettentik, azt adják és kapják, amire a stílus predesztinálja az előadást. De mit lehet kezdeni a rockenrollal, funkyval, bluesszal, rockballadával, ráadásul olyan dalokban manifesztálódva, amit mindenki ismert annak idején, és ma is nosztalgiával gondol rá a koncertjáró közönség? Mennyire írhatóak, hangszerelhetőek át a „nagyon fontos nóták”? Úgy tűnik, jó ízléssel, elkerülve a szentimentális másolási kényszert, de nem alterálva az igazán jó ötleteket, bátran adva végtelen, de határos (Stephen Hawking után szabadon) teret a szólistáknak, lehetséges akár 50 évvel a dalok megjelenése után is érvényes üzenetet átadni a hallgatóknak. Ehhez azonban zenészek kellenek.

Ma már nagy valószínűséggel nincsenek az 1970-es Ifjúsági Magazinéhoz hasonló országos ankétok a „legjobb” zenészek szupergroupba tereléséhez. Az LGT-dalokat (is) játszó Szebényi Band inkább tűnik baráti társaságnak, mint szakmai csoportosulásnak. Persze ez mit sem változtat azon a tényen, hogy hangszerüket tökéletesen ismerő, abszolút profi teljesítményt nyújtó zenészekről van szó. A tudás és elkötelezett közvetíteni vágyás nagyszerű szinergiáját tapasztaltam meg koncertjükön. A hangzásban és a hangosításban sem találtam kivetnivalót.

.

A zenekar

Szebényi Dani nem ismeretlen név a magyar és nemzetközi pop/rock/blues/progresszív/alternatív zenei világban. Említhetjük a Godfathert (Tátrai Tiborral, Borlai Gergővel) vagy amerikai együttműködését Mohini Day-jel, a basszusgitár-királynővel, esetleg Presser 403. billentyű életmű(?)koncertjét. Mindannyi nagyszerű megjelenés, muzikalitás, lenyűgözően széles stílusspektrum. És még valami: Szebényi munkájában felfedezhető a zenészdoyeni attitűd. Az a régen hiányzó, a zenei életet belülről formáló szerep, amit Presser éppen a fentebb említett koncerten az „én a zongorakísérő vagyok” mondattöredékkel szerénykedett el. A piacon százszámra vannak nagyszerű zenészek színpadi tapasztalattal, (akár) akadémiai végzettséggel, jó hangszerekkel, briliáns ötletekkel. Hogy miért nem születnek mégsem korszakos jelentőségű zenék? Nos talán éppen az ilyen „zongorakísérők” hiánya miatt, akik nemcsak zenét tudnak írni, hanem egyféle arbiter elegantiarumként elvetni vagy támogatni hivatottak dallamokat, harmóniát, színpadi megjelenést. Akik a „hátukon minden srácot repülni visznek” – a folytatás megtalálható Presser Elfáradt dalában.

A két gitáros, Usztics „Pepe” Péter és Szabolcsi Bence „Fészek” generációjuk legjobbjai közül valók. Játékuk tökéletesen illeszkedett a komplex zenekari hangképbe. Kísérő szerepben a sessionzenészien pontos, visszafogott, harmónia- és ritmikai támogatásban remekeltek. Bár egyéni megszólalásaikban felismerhetők voltak Barta és Karácsony szólói, de határozottan csak inspirációként, hasonlóan a jazzimprovizációkban felismerhető témához. A blues öt évtizedes fejlődése a hetvenes évektől és a gitárosok jazzmuzsikusi képzése nagyszerű fúziós elemeket hozott a zenéjükbe. Különösen hatásos volt a fúvósszekciót imitáló kvintalapú közös szólójáték, ami többször visszatért a program során, és egészen nosztalgikus, tabános hangzást adott a dalok egy részének. A koncert számomra legfelemelőbb pillanatát is a gitárosok hozták el, amikor a Vigyél el című dal végén Babos Gyula (régebben mindkettőjük tanára) stílusában improvizáltak pár szűkített futamot.

A ritmusszekciót hallgatva lett világos nekem, hogy miért volt a színpadon szinte minden LGT-koncerten Lauxon, később Soltin kívül külön ütőhangszeres. Geröly Mátyás dobos minden igyekezete mellett sem szóltak volna a dalok eléggé „elgétésen”, ha Puchner Benedek alig láthatóan, de nagyon is jól hallhatóan nem muzsikált volna a háttérben. Usztics Dániel basszusgitárjátéka tényleg játék volt, meseszerű kalandozás a jól megírt dalok harmóniái felett. Néha barokkosan ellenpontozott, máskor fúgaszerű kíséret, két-három ütem után visszatérve a stabilitást adó tonális alapokhoz. Ha volt teljesen újraértelmezett eleme a régi LGT-daloknak, akkor a basszusalap mindenképpen ide tartozott. A szakítás a „Presser balkeze” fátummal, amiben Somló Tamás a saját basszusgitározása teljes értelmetlenségének forrását látta, úgy tűnik, mostanra végleges lett.

Számomra csalódást csak az énekesek jelentettek. Nem mintha nem csinálták volna a dolgukat becsületesen. Elénekelték, amit kellett. De a hangszeres zenészek ilyen társulata mellett ez az ének fénytelen és egyéniséghiányos volt. És bármennyire nem szeretném megbántani az előadókat, unalmas is. Igazi énekes(ek)re valahogy a produkciónak nem telt. Talán Vitáris Iván lett volna az a Hang, aki jó értelemben versenyre kelhetett volna a zenekarral.

Hosszan lehetne elemezni a dalokat, a dalválasztást, azt, hogy keresztmetszet volt-e a koncert az LGT „munkásságából”, vagy különc válogatás. Meg sem próbálkozom ezzel a feladattal. Már csak azért sem, mert már az első percekben magával ragadott a féktelen energia, a zenészek boldog exhibíciója, a feloldódás lehetősége a „nagyon fontos nótákban”, együtt énekelve a többi néhány száz fedélzetköz-lakóval az utolsó dalig. Így bevallom, szinte semmire sem emlékszem. Csak arra, hogy újraéltem azt a pár tíz évet, amikor szinte hetente benéztem a lemezboltba az új elgétéért.