
Lábnyomaidat számolod a homokban. Megtorpansz, próbálsz rájönni, melyik irányba mész, de gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy errefelé nincsenek irányok. Lehunyod a szemed, és mire kinyitod, már fogalmad sincs, melyek a te lábnyomaid, és az sem biztos, hogy eddig csak a sajátjaidat számoltad. Várod a dagályt, mindig a dagályt várod, és mikor már mindent elmosott, várod az apályt, hátha mégis van valami, ami nem tud nyomtalanul eltűnni. De nyomtalanul soha semmi nem tűnik el. Úgyhogy próbálod elkapni a pillanatot, amikor valami a nemlétből a létbe csap át – kudarcra ítélt kísérlet, mert minden, ami létrejön, azonnal végtelen, és a végtelennek nincsenek irányai. Ezzel nyugtatod vagy nyugtalanítod magadat a sós szélben. Attól függ, éppen a dagályt vagy az apályt várod. Attól, de nem biztos, hogy melyik irányba. Ezért olyan fontos eltörölni az irányokat, hogy ne számítsanak a dolgok, amiket hidegen hagynak. Ne számítsunk. Ha visszük is magunkat magunkkal, ne számítson, hogy hová, így lesz örökmozgó a mozdulatlanság, így leszünk egyszerre mindenhol, beleragadva a térbe és időbe, táncoltatva a teret és időt. Olyan, mint nyugat felé repülni, kergetni a lemenő napot, kitartott elmúlás. Cérnaszálat kötni életed helyszínei köré, és addig forogni egy helyben, míg végül valójában belőled indul ki a fonál. A világ összes vize összeér valahol, és lényegtelen, hogy ez igaz-e, mert nem azt kell jelentenie, amit jelent. És nekünk sem mindig. Közegek találkozása vagy, homok és tenger és fény, és sár, és fogaskerék, és mindezek mozdulatlan íve, időt eszel és időt táplálsz, vadállatokat szelídítesz, szelíd állatokat vadítasz, és annyi mindent és annyi mindenkit hidegen hagysz, hullámok verődnek vissza rólad, némelyek tudnak mit kezdeni veled, némelyek kezdenek is, mély levegőt veszel. Tudod, hogy ki is kell fújnod. Ezen múlik, azóta is, minden. De most csak ez a morajlás van. Vársz.
Nagy Hajnal Csilla: Šumenie
V piesku rátaš svoje stopy. Zarazíš sa, pokúšaš sa zistiť, ktorým smerom ideš, ale rýchlo vysvitne, že tu niet žiadnych smerov. Zavrieš oči a keď ich otvoríš, už nemáš ani potuchy, ktoré sú tvoje stopy a nie je isté ani to, že doteraz si rátal len vlastné. Čakáš na príliv, vždy čakáš na príliv a keď už zmyje všetko, čakáš na odliv, čo ak je predsa niečo, čo nezmizne bez stopy. Ale bez stopy nikdy nič nezmizne. Takže sa pokúšaš zachytiť chvíľu, keď sa niečo premiestni z neexistencie do existencie – pokus odsúdený na neúspech, pretože všetko, čo vznikne, je okamžite nekonečné a nekonečno nemá smer. V slanom vetre sa týmto upokojuješ alebo znepokojuješ v závislosti od toho, či čakáš práve na príliv alebo odliv. V závislosti od toho, ale ani to nie je isté, ktorým smerom. Zmazať smery je preto tak dôležité, aby nemali váhu veci, ktoré nechávajú chladnými. Aby sme nemali váhu. Ak aj vezmeme samých seba so sebou a nezáleží na tom, kam, z nehybnosti sa stane perpetuum mobile a my budeme naraz všade, zaseknutý v čase a priestore vykrúcajúc čas a priestor do tanca. Je to ako letieť na západ, uháňať za zapadajúcim slnkom, pretrvávajúce pominutie. Omotať miesta svojho života tenučkou nitkou a dovtedy sa otáčať okolo vlastnej osi, kým napokon naozaj nebude vychádzať niť z nás. Všetka voda na svete sa niekde spája a nie je podstatné, či je to pravda, pretože to nemusí znamenať to, čo to znamená. A ani pre nás to neplatí vždy. Si stretnutím komunít, piesku a mora, svetla a blata a ozubených kolies a nehybný oblúk ich všetkých, konzumuješ čas a živíš čas, krotíš divoké zvery a zdivočuješ krotké zvery a toľko a toľkých nechávaš chladnými, odrážajú sa od teba vlny, niektoré si s tebou vedia čo počať, niektoré aj začnú, zhlboka sa nadýchneš. Vieš, že musíš aj vydýchnuť. Od toho závisí, už od tej chvíle, všetko. Ale teraz je len toto šumenie. Vyčkávaš. (Preklad: Lenka Nagyová)
Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc) író, költő. Első verseskötete, a Miért félünk az őrültektől 2016-ban jelent meg a Kalligram kiadónál, első regénye Hét címmel 2021-ben jelent meg a Scolar kiadónál. Jelenleg Isztambulban él.
Nagy Hajnal Csilla (1992, Lučenec) spisovateľka, básnička. Jej prvá básnická zbierka Prečo sa bojíme šialených vyšla vo vydavateľstve Kalligram v roku 2016, jej prvý román Sedem vyšiel vo vydavateľstve Scolar v roku 2021. V súčasnosti žije v Istanbule.

Ester Sabik 2020-ban diplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Akadémia fotográfia és új média szakán. A fiatal művész munkássága főként az analóg fotográfiában teljesedik ki, de tovább feszegeti és folyamatosan átlépi ennek határait. Munkáiban találkozhatunk performanszokkal, helyspecifikus installációkkal vagy törékeny tárgyakkal. Alkotásaiban foglalkozik a lélek és a világ lelkiségének kérdésével. 2020-ban munkái bekerültek a Fresh Eyes című holland könyvkiadványba, amely Európa 100 feltörekvő fotós tehetségéről szól. 2017-ben díjat nyert a szlovák sajtófotó pályázaton A szépség metamorfózisa című sorozatával.
Ester Sabik štúdium ukončila v roku 2020 na Vysokej škole výtvarných umení v Bratislave, na katedre fotografie a nové média. Táto mladá umelkyňa sa vo svojej tvorbe venuje najmä analogovej fotografii, no hranice tohto média posúva ďalej a neustále ich prekračuje. V jej tvorbe sa môžme stretnúť s performance, site specific inštaláciami, či krehkými objektmi. Vo svojej tvorbe sa hĺbkovo zaoberá otázkou duše a oduševnelosti sveta. V roku 2020 bola jej tvorba zahrntá do Holandskej knižnej publikácie Fresh Eyes o 100 vychádzajúcich fotografických talentoch Európy. V roku 2017 získala ocenenie v sútaži Slovak Press Photo za sériu Metamorphosis of Beauty.

