Skip to content

Idegen férfiak vörös jobb kezekkel

Szerző: Mészáros György

Tegyünk egy sétát a város szélére
Menjünk végig az ösvényen
Ahol látszik a homályban a völgyhíd
Mint a végzet madara, ahogy megmozdul és recseg
Ahol titkok hevernek a tűzvonalban
És a zúgó keblekben (kábelekben)
Hé, ember, tudod, hogy soha nem jössz vissza
A tér már a múlté, a híd már a múlté
A nehézségek már a múlté, a máglyák már a múlté
Egy magas, jóképű férfi jön a gyülekező viharban
Egy poros fekete kabátban, vörös jobb kézzel

(Nick Cave & The Bad Seeds: Red Right Hand – Váradi Eszter fordítása)

Első fejezet

Clara Williams

Jeff Day felriadt álmából, hátralökte a székét, és a láthatatlan démonjaival kezdett hadakozni, miközben ezt kiabálta:

– Bocsánat, édesanyám, kérem, bocsásson meg nekem!

Clara odasietett hozzá, még mielőtt a férfi leverte volna az üres korsóját az asztalról. A többi vendég először megszeppenve nézte őket, aztán hangos röhögésben tört ki. Még a zongora is elhallgatott.

– Nyugalom Jeff, nincs semmi baj, itt vagy a kocsmában, A szivárvány hét színében, az anyád pedig már húsz éve halott.

– Oh, igen. Sajnálom, Clara…

– Mi a baj, Jeff, csak nem bevizeltél álmodban, amié anyád megrángatta a fütyülősödet? – Az egyik kártyás volt az, Charlie Wilt, a helyi szatócsbolt tulajdonosa.

– Vagy talán megláttad anyádékat hancúrozás közbe, és te magad kezdted rángatni? – kontrázott a másik, Steve Hall.

Clara éles pillantást küldött feléjük, mire elhallgattak, és ismét a lapjaiknak szentelték a figyelmüket. Féltek az asszonytól, tudták, mire képes, ha kihozzák a béketűréséből.

– Nem kell bocsánatot kérned, már sajnálkoztál eleget.

– Kérlek, hoz… hoznál még egy korsóva és… és egy… egy kísérőt is mellé?

– Nem kellene inkább hazamenned, Jeff?

– Az utolsó, ígérem, és már itt se vaok. – Day visszaült a székére, és az ingujjával megtörölgette verejtékező homlokát. – Ígérem!

– Rendben, az utolsót, de ha ezután is itt maradsz, én magam foglak kirugdosni az ajtón.

Day ádámcsutkája nagyot koppant, miközben hevesen bólogatott.

Szerencsétlen bolond. Vajon mit tett vele az anyja?

Clara visszament a pult mögé, kitöltötte az italt, majd kivitte Daynek. A férfi felhajtotta a pálinkát, a sört azonban csak lassan szürcsölte. Tekintete a távolba révedt, ezúttal nyitott szemmel küzdött a múltjával.

– Mi a baja Jeff Daynek? – kérdezte egy tízéves forma kisfiú, aki a pult mögött ült, és egy könyvet bújt. Úgy szólt az anyjához, hogy fel sem nézett a könyvből.

– Semmi, drágám, csak rosszat álmodott.

– Tudtad, hogy az álmaink arról szólnak, amit igazán szeretnénk az életben, és a rémálmaink pedig azok, amiktől rettegünk, hogy megtörténnek velünk?

– Ezt meg honnan szeded?

– Olvastam – vonta meg a vállát a kissrác.

– Hát persze, olvastad. De most már ideje lenne ágyba bújni, és álmodni valami szépről.

– Mint Jeff Day?

– Hát inkább ne úgy, mint Jeff Day. Ha meglátom, hogy sört és pálinkát iszol elalvás előtt, elveszem az összes könyvedet – fenyegette meg játékosan Clara.

– Rendben, anya. – A fiú összecsukta a könyvét, odasétált az anyjához, aki cuppanós puszit nyomott a homlokára. Jobbra a pulttól, a kocsma hátsó részében volt egy ajtó, az ajtó mögött volt a konyha és az ő lakrészük. A kisfiú eltűnt az ajtó mögött.

Lassan csorgott az éjszaka, a kártyások befejezték a partit, csak csendesen iszogattak. Day korsójában még mindig félig volt a sör, úgy tűnt, nem akaródzik hazaindulnia. Frank Jenks és Walt Scott pedig mintha az üres korsóból akarták volna kiolvasni a szerencséjüket. Sam is egyre hosszabb szüneteket tartott a dalok között. Clara lerogyott egy székbe a pult mögött, lábát pedig egy ócska zsámolyon pihentette.

Mindannyian tudták, hogy pár hét, és ismét kénytelenek szembenézni a borzalmakkal. Tizenkét év és tizenegy hónapig úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem kellene tartaniuk semmitől, csupán a rossz időjárástól vagy Netish szeszélyétől. Ám most már bőven benne jártak abban a hónapban, amikor úrrá lesz rajtuk a rettegés. Azonban még ilyenkor is képesek voltak úgy tenni, mintha nem kellene félniük semmitől sem. Olyanok voltak, mint bújócskázás közben a kisgyerek, aki azt hiszi, ha becsukja a szemét, és nem látja a másikat, akkor őt sem láthatják meg. Emberek voltak, méghozzá a gyávábbik fajtából.

Sam rákezdett a Bukott hercegre, mire minden szem rászegeződött, Clara pedig felpattant a székből.

Hányszor mondtam már neki, hogy ne játssza ezt az átkozott nótát!

Igaz, hogy nem voltak sokan a csehóban, de az asszony ismerte őket. Tudta, hogy néhányuk királypárti, míg a többiek hercegpártiak. Tíz éve történt, de a véres öldöklés emléke máig ott él bennük. Sokan vesztették el szeretteiket a lázadás során, és még az is könnyen megeshetett, hogy a városka férfi lakói egymást gyilkolták le Királyváros szűk utcáiban.

Sam hangja búsan zengett, a vendégek megbűvölve figyelték, szájuk némán mozgott.

…………………..

Csönd. Szinte észre sem vették, hogy a nóta véget ért. Clara eszmélt fel a leghamarabb, óvatosan a hátsó ajtóhoz lépett, és bezárta, majd egy hosszú, barna függönnyel eltakarta az ajtót. A kulcsot a csizmája szárába rejtette, a pulthoz lépett, oda, ahol a Winchester M1866 típusú puskáját rejtegette.

– Játszd újra, Sam! – kiáltotta Wilt.

Ne, könyörgöm, Sam, ne kezd újra!

Sam Wiltre nézett, tapintani lehetett a feszültséget az ivóban, még Jeff Day is megfeszült.

– A feleséged is pont ezt kérte a múlt éjjel! – mondta Sam, miközben megropogtatta az ujjait.

Wilt a füle tövéig elvörösödött, keze ökölbe szorult. Ám mivel az egész kocsma hangos röhögésben tört ki, kelletlenül ugyan, de ő is elnevette magát.

– Egy körre mindenki a vendégem – kiáltotta Clara gondolkodás nélkül. – Igen, Jeff, még te is.

Hát ez nem sokon múlott, gondolta az asszony, miközben kitöltötte az ingyen italokat.

– Ha még egyszer eljátszod ezt az átkozott nótát, esküszöm, ellövöm mindkét kezedet – sziszegte Clara a zongorista fülébe, mikor kivitte neki az italt.

– Rendben, ahogy szeretnéd, Clara – ígérte meg Sam immár ki tudja, hányadszor.

Clara visszament a pult mögé, belerogyott a székbe, és a kezei közé temette az arcát. Egész testében remegett.

Mikor lesz már vége ennek az átkozott éjszakának?

Letörölte a könnyeit, és kihúzta magát a székben. Nem láthatják gyengének ezek a részeg disznók.

Jeff Day felállt, tántorogva a pulthoz sétált, kifizette az italokat, és megindult kifelé. Clara nem volt biztos benne, hogy Jeff első nekifutásra kitalál az ajtón, de a férfinak sikerült. A tornácról azonban már nem jutott le probléma nélkül. Megbotlott a saját lábában, és arccal az út porába zuhant. Clara már indult volna, hogy segítsen, amikor egy kéz ragadta meg Day gallérját, és talpra állította. A kéz leporolta a kabátját, és megveregette a vállát, majd a kézhez tartozó valaki minden bizonnyal kérdezett valamit tőle, mert a férfi hevesen bólogatni kezdett, miközben a kocsma felé mutogatott.

Egy pillanat múlva az alakját két megtermett férfié takarta el, akik beléptek a kocsmába. Az egyikük a sarokban álló üres asztal felé vette az irányt, a másik pedig a pulthoz lépett. Mögöttük Day ügetett vissza a kocsmába.

A sarokban leülő férfi barna posztókalapot viselt, amit mélyen az arcába húzott. Lehajtotta a fejét, így lényegében csak a borostás álla látszott. Meleg éjszaka volt, mégis fekete dustert viselt, ami szétnyílt, ahogy lépdelt. A férfi derekán fekete övet viselt, amelyen két pisztolytok is volt, de Clara egyikben sem látott fegyvert.

A pulthoz lépő férfi fején szintén barna posztókalap volt, alóla szőke hajtincsek kandikáltak ki. A társával ellentétben ő barna dustert viselt, amit a csípőjénél begombolt. Clara úgy vélte, azért, hogy ne lássák a fegyvereit. Ahogy a város többi lakója, Clara sem szerette az idegeneket, a tizenhárom évente átélt borzalmakra emlékeztették őket, az pedig, hogy a férfi takargatta a fegyverét, még inkább elővigyázatosságra sarkalta a nőt. A fajankókat, akik hencegnek a pisztolyaikkal, nem kell komolyan venni, a legtöbbjük egy tehenet sem találna el fél méterről, ám egy olyan férfi, aki ennyire körültekintő, mint ez a szőke idegen, már más lapra tartozik.

Ennek ellenére Clara azonnal szimpatikusnak találta a férfit, tekintete nyílt volt, a mosolya pedig őszinte. Megpöckölte a kalapja karimáját, ahogy a pulthoz lépet.

– Elnézést a kései zavarásért… – a tekintete Clara jegygyűrűjére villant –, asszonyom. Egy szabad szobára és egy szabad kovácsra lenne szükségünk.

– Szoba ott fent van, az összes üres, választhatnak kedvükre, akár kettőt is. A helyi kovács pedig éppen ott ül a társa melletti asztalnál, a neve Walt Scott.

– Köszönöm, de egy szoba egy ággyal is elég lesz, Mr. Scottal pedig azonnal váltunk is pár szót. Istálló is akad errefelé, ahová beköttethetnénk a lovainkat?

– Akadni akad, a fogadó mögött van, de maguknak kell bekötni a lovakat, arra már nem futja, hogy istállófiút is tartsak.

– Semmi gond, asszonyom, nem először fogjuk csinálni – mosolygott az idegen. – És legyen szíves, hozzon nekünk két whiskyt.

A férfi odasétált a társához, és lehuppant mellé. Clara döbbenten nézett utána. Ilyen finom modorú emberekkel nem gyakran találkozott, és ha mégis, azok sokkal elegánsabb öltözékben voltak, mint ez a kettő.

A többiek is érdeklődve figyelték a két idegent, még inni is elfelejtettek. Egyedül Sam nem zavartatta magát, nyugodtan játszott tovább a zongorán.

Folytatjuk.