David Szalay Test című regényéről
Szerző: Lovas Emőke
Filmes vágások, „oké”-k és „jó”-k, néha egy-egy túltolt „rendben”, Magyarország, panellakás és London, medencés-magángépes gazdagság, férfiélet, traumák, széttöredező párbeszédek és hosszú csendek David Szalay 400 oldalas, Booker-díjas regényében.
David Szalay magyar származású brit író két világ között rekedt regénye, a Test (Flesh) egy Magyarországon született, háborút túlélt, majd Londonba költöző bevándorló férfi élettörténetét mondja el a gyerekkortól egészen a megfáradt öregkorig. Szegénységből csúcsgazdagságba, majd vissza.
István élettörténete mintha a traumák története lenne. Kamaszkorában az anyjával egyedül élő fiút szexuálisan kihasználja egy idősebb nő. A fiú dulakodik a nő férjével, és az lezuhan a lépcsőn. A gyilkosság után javítóintézet, majd a hadsereg következik. Onnan poszttraumás stresszel tér haza, majd Londonba költözik, ahol kidobóemberből a felső tízezer tagja lesz. Mindeközben alig hisszük, hogy lehet egy életet ennyire passzívan élni. Istvánnal minden „csak” történik. Emberek, élethelyzetek, munkák és szerelmek jönnek-mennek, és ő közben olyanokat mond, hogy „oké”. Meg hogy „jó”. Esetleg: „semmi”.
Kamaszként még nincsenek szavai arra, ami történik vele, a háború elbeszélhetetlen, hazatérve azzal szembesül, hogy bárkinek beszélne is róla, ez nem az ő valóságuk. Londonban pedig – legalábbis kezdetben – a nyelvi korlátok miatt nincsenek mondatai. Se önmagára, se az érzelmeire.
A saját családjában is valaki más életét éli, egy másik ember házában, medencéjében, autóiban, díszletei (és műtárgyai) között. Ugyan annyi kiderül, hogy gyűjti a méregdrága régi órákat, de honnan tudná István a lakótelepi lakásból, ahol az anyjával él, majd egy lepusztult, kül-londoni albérletből, hogy milyen órákat kellene gyűjtenie? Ahogy a politikai helyezkedésben és a vállalkozásában is hagyja magát sodortatni – azt is kölcsönpénzből.
Mégis, David Szalay regényét olvasva azon kapjuk magunkat, hogy drukkolunk Istvánnak, hogy legalább azt a kevés sajátot ne veszítse el.
Persze látjuk, hogy valószínűleg esélye nincs – nem beszél, képtelen végigvinni egyetlen beszélgetést, se a feleségével, se a fiával, se érzelmekről, se félelmekről, nem bátorít és nem szeret (csak valahol mélyen, magában, ott kétségtelenül érez valamit, de a felszínen csak a csend, a fal és a testi erő, az agresszió van). A szöveg pattanásig feszíti az olvasóját, legszívesebben üvöltenénk: „Beszélj már!”
Ez a drasztikusan minimálisra vett, mindentől megfosztott próza, ami a szépirodalmi szöveg sajátja lenne, mégis egyre több jelentésréteget kap. Az „oké”-k, amikkel ugyanúgy elintézhető az első csók, egy bajtárs halála, egy szerelem és egy gyerek félelmei, egy anya halála, a minden megnyerése, majd a minden elvesztése, egyre inkább növelik a feszültséget, sodornak magukkal.

„Oké”-kal pontosan elmagyarázható a Nyugat-Európa és London közötti különbség is.
És pontosan kirajzolódik ebből a pár egyszavas mondatból az is, hogy István számára az erő a hatalomban és az erőszakban van. Válsághelyzetben üt – nem kérdez. Ráadásul ugyanezt várná el a gyerekétől is.
Az olvasó meg egyre inkább azt várja, hogy egyszer robbanjon. De mégis mi történne, ha István beszélni kezdene? Magyarul mondaná? Angolul? Az anyjának? Egy idegennek? Ez az önreflexióktól egyre inkább mentes ember valaha képes lenne rá? Egyáltalán: mit mondana?
Valamiféle elemző-üzemmód működik benne, jó példa erre a találkozás egy volt osztálytársával, aki orvos lett.
„Tíz évvel ezelőtt ő meg ez az orvos egyformák voltak. (…) Most pedig ez az orvos – orvos, ő meg… mindegy is, hogy mi. Ugyanonnan indultak, és egy ilyen hatalmas űr nyílt meg köztük, legalábbis így érzi. Úgy néz ki, egy mélységes szakadék választja el őket.”
Bár a fülszöveg alapján könnyen tűnhet úgy, hogy David Szalay regénye egy kamaszfiú, majd egy férfi szexuális tapasztalatain keresztül elmesélt élettörténete – és valóban fontos szerepet kap maga a testiség, a másikhoz képest megélt én-tapasztalat, az egymásnak feszülő egymást-akarások, a többiekkel szemben definiált én, és az egymáson, egymásnak okozott „horzsolások” –, de nagyon hamar rájövünk, hogy a javítóintézetet és a háborút megjárt főszereplő történetében ennél jóval nagyobb a tét.
Talán azért szurkolunk épp neki, mert a többiek, a londoni felső tízezer és István díszlet-(kölcsön)családja meg van már eléggé nyomorítva – rajtuk olyan nagyon nem segíthet semmi, a státuszszimbólum giccsparádé előtt kóválygó papírmasé-figurák között még István a „legvalódibb”.
Az ő fejébe nem látunk bele, de kétségkívül van benne valami, amit jó lenne tudni. A miértek. Hogy valóban tökmindegy neki, hogy elbukik vagy felemelkedik –, vagy legalább egyetlen pillanatig érez-e valamiféle tétességet? És ebben rejlik Szalay szövegének bravúrja: ebben a tudni akarásban, és a fejezetek közötti években, hónapokban. Az el nem mondottban. Abban, amit nagy valószínűséggel maga a szerző sem tud a szereplőiről. A hiányban. A hiány való(di)ságában.
Úgy alakult, hogy a Test szereplői egymás mellé sodródtak, de vajon érdekelte őket valaha is, ki a fene a másik?
David Szalay: Test. Fordította: Barabás András. Libri, 2025.
