Skip to content

Mágikus tér(idő)kép

Kovács Dominik és Kovács Viktor: Lesz majd minden

Sok minden tolult fel bennem a címben igért „minden” kapcsán, miután néhány héttel ezelőtt végére értem Kovács Dominik és Viktor első regényének. Tömény, szerteágazó élményt kaptam, sírást, nevetést, tragikust és groteszket, könnyfakasztót és térdcsapkodóst, egyik pillanatban chagallian a fejünk fölé szálló, majd Ady módjára gazos folyondárral a mélybe húzó paraszti világot – és alighanem így lesz ezzel minden olvasó, akinek ez a sok szálból komponált, sorok között nótázó, szó szerint „pokolian” szellemes, abszurd és lírai írásmű a kezébe jut.

Az ugyancsak egyedi hangvétellel bíró sorok, egy jó emberöltő (meg néhány kísértő évszázad) „szörnyű-víg” balladai családtörténete mögött García Márquez, Németh László, Szabó Magda, Bulat Okudzsava magával ragadó és jellegzetes írói attitűdje sejlik fel, de mindez nagyon is egyedi megformáltságban, bravúros nyelvhasználattal, meghökkentő képek és virtuóz történetszövés lebilincselő rendszerében. A szerzők – fiatal koruk ellenére – meglepő érettségről tesznek tanúbizonyságot, megteremtve a maguk igen erőteljes, futóhomokból és álmokból építkező, mágikus világát.

Bár talán itt rögtön érdemes egy kis kiegészítést tenni: a két szerző fiatal ugyan, de íróként semmiképpen sem kezdő. Bár ez az első regényük, nevüket jól ismerheti, aki járatos a színház vagy a novellisztika világában. Az elmúlt néhány évben több drámájukat játszották nemcsak itthon, hanem külföldön is (Jégtorta című alkotásukat egyenesen Zürichben), 2023-ban pedig elnyerték a Drámaíró Kerekasztal Prológ díját. A különös fordulópontok iránti érzék, a remekül formált karakterek, az érzéki hangulatú epizódok a Lesz majd minden lapjain is megidézik a szakavatott színműírót, ám ezúttal a szerzőket nem korlátozta a drámai szerkesztésmód fegyelmező ereje, szabad folyást engedhettek kimeríthetetlen képzeletviláguknak, mesélő kedvüknek, s a regénybeli község, Égetthalom sajátos mikrouniverzumával egészen különös, iróniából és nosztalgiából sarjadt, profán és öntörvényű, a lírikus epika alanyi jogán létező világot teremtettek. 

A csaknem ötszáz oldalas regény központi hőse, Balogh Simon mitikus figura, egyszerre elszenvedője és formálója, motorja és katalizátora a szubjektív tér-idő képet felrajzoló, számos fantáziadús epizóddal élénkített cselekménynek. (Bár talán ebben a rejlik a sodró erejű szövegfolyam enyhe fogyatékossága is: az egymásra halmozódó, remek karakterizáló készséggel megírt, szellemes anekdoták olykor kissé eltérítenek a regény eredeti csapásirányától, és nem mindig egyszerű visszatalálni hozzá.) Már az is a mitológia lenyűgöző sejtelmességével ajándékozza meg a történetfolyamot, hogy az égetthalmi közösségnek egyetlen, a legendák ködébe vesző ősanyát ad, a gyönyörűséges nevű Nemes Aradi Erzsébet Gizella személyében. Tőle származik az az életparancsolatként is felfogható jelmondat vagy leitmotif, melyre az égetthalmiak, és így Balogh Simon is, az életüket alapozzák: „az embernek nem elég megélnie, fejlődnie is kell mindig”, másképp: „a semmiből is valamit csinálni”. Ez az örök, kínzó késztetés, a meg nem elégedés, a függetlenedés, a gyarapodás vágya hajtja előre Balogh Simon családját, a mesélő nevű Pusztujkákat, és úgy általában az egész égetthalmi mikrotársadalmat, ez az okozója annyi bajnak, lázas örömnek, felfelé feszülésnek, a perzselt földek maradékán makacsul újra és újra életet gerjesztő vágynak. Pedig a nem épp a legszerencsésebb talajon sarjadt élet gyakrabban válik borzongató lidércnyomássá (ha mégoly szórakoztatóan, olykor dévaj indulattal festve is), mint a képzeletet elzsongító tündérálommá.

A fiatal szerzők pontos helyismerettel, borzongató plasztikával, pompás tájszavakkal és költői leleménnyel varázsolnak elénk egy sajátosan zárt, egyedi törvényekkel bíró, konok és szenvedélyes létformát, a paraszti világot, amely új, abszurd-játékos fénytörésben jelenik meg a regényben. És miközben Balogh Simon igyekszik nem csupán élni az elődeitől ráörökített életet, de bővíteni is valós és képzeletbeli territóriumát a maga lehetőségei szerint, a körülötte lévő, sokszor megfejthetetlennek érzékelt világ is igen markáns változásokon megy keresztül. Simon gazda groteszk pokoljárása ugyanis a magyar történelem egy különösen nehéz, emberpróbáló időszakában játszódik: az első világháború, a Tanácsköztársaság, majd a fehérterror, később a második világháború árnyékának tragikus metszéspontjában. Ebben a kusza, nem könnyen értelmezhető, mindig másfajta képet mutató labirintusban kell a közösség védőhálójában olykor fulladozó, olykor megkapaszkodó embernek boldogulnia (módosnak, nincstelennek egyaránt); abban a különös-mágikus erőtérben, ahol elmosódik a határvonal élők és holtak között.

A Lesz majd minden egyik leginkább magával ragadó karakterjegye ugyanis éppen ez: a múlt folyamatos, érzéki együttélése a jelennel, amely valóságosan is létező, harsány és eleven kapcsolatteremtésekben is megmutatkozik, az évenkénti kikísérés ünnepén. Ez a vaskosan érzéki rituálé a szerzők egyik legfrappánsabb, legbravúrosabb leleménye. Az élők szándékos vagy félelem szülte elhallgatásaira, némaságára a túlvilágiak meglepő közlékenysége, életteli volta felel; s a halottaknak nemcsak az étvágya kitűnő ezen a karneváli halottak ünnepén, de arra is képesek, amire az élők szinte soha: fordítani a már megélt történeteken, kinevetni saját iparkodásaikat, sőt, megengesztelődni is egymás vagy az élők iránt.

Jelen írás bevezetőjében már említettem, hány nagy írói elődöt, hányféle irodalmi hangulatot képes megidézni (a maga nagyon egyedi ötvözetében) ez a lírai-narratív utazás egy, a maga valóságában soha nem létező, mégis torokszorítóan ismerős táj díszletei között. Úgy érzem, a Lesz majd minden gazdag eredetmondájában Bohumil Hrabal megértő és csúfondáros szelleme is ott kísért, amennyiben az élet valóban ez, ha elfogadjuk: a kérés nélkül zúduló csapás és áldás, az egymást szeszélyes ritmusban és megokoltsággal váltó jó és rossz. Mert ez így együtt – mégiscsak az élet.

Sediánszky Nóra dramaturg, műfordító, színházi ember, több kulturális útirajz szerzője, jelenleg a PTE Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolájának doktorvárományosa, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti tanácsadója.