Skip to content

Egy évvel a háború előtt…

Olga Tokarczuk Empuszion című regényéről

Szerző: Lovas Emőke

Természetterápiás horror – áll a könyv borítóján. Thriller, feminista pamflet, tisztelgés Thomas Mann A varázshegye előtt, detektívregény… Mindez igaz, és mégsem. Olga Tokarczuk 2025-ben megjelent könyve „mesterien szövi egybe a pszichológiai feszültséget, a mitikus motívumokat és a gótikus horrort, miközben remek humorral ábrázolja magasröptű filozófiai vitákat folytató szereplőit” – írja a fülszöveg.

A lengyel írónő 2019-ben kapta meg a 2018-as évre visszamenőleg odaítélt irodalmi Nobel-díjat. Az elismerést a Svéd Akadémia indoklása szerint „narratív képzeletéért [érdemelte ki], amely enciklopédikus szenvedéllyel ábrázolja a határok átlépését mint életformát”. Művei különleges érzékenységgel ábrázolják a lélek mélységeit, rejtett összefüggéseit. Az Empuszion az életmű különleges darabja: a horror műfaját írja újra, miközben a betegség és a lélek, a gyógyulás és a magunkkal, valamint a múlttal való szembenézés feladatára utal – egy izgalmas írói-történetmesélői pozícióból, a leskelődő tanúéból.

A történet főhőse, a fiatal Mieczysław Wojnicz gyógykezelésre érkezik egy tüdőszanatóriumba (és a mellette üzemelő Úri Panzióba), melynek környékén rejtélyes gyilkosságok történnek minden ősszel. Nem, nem A varázshegy cselekményét foglalnánk épp össze, bár Tokarczuk regénye Thomas Mann művének egyfajta kicsavart, össze-vissza kuszálódott „paródiája” is lehetne, bár jóval több annál. Mindenesetre az Úri panzió lakói – Lukas, a katolikus gimnáziumi tanár, August, a klasszika-filológus bécsi szocialista, Frommer, a titkos tanácsos, Thilo, a haldokló tájképszakértő – rendre parttalan filozofálgatásba és bölcselkedésbe kezdenek, különösen egy bizonyos likőr elfogyasztása után, és közben az idő kifolyik a kezükből, alig emlékeznek arra, ki beszélt kivel, egyetértettek-e vagy vitatkoztak, milyen napszak volt, és miről beszéltek egyáltalán.

De az sem világos, hogy akkor most épp melyik haláleset lenne az, amelyiknek ügyében nyomozni kellene (és Frommer nyomoz-e, vagy maga is egy a betegek közül): Frau Opitz (a panzió tulajdonosának felesége) felköti magát, de ezzel Wojniczon kívül senki nem foglalkozik, elvégre csak egy nőről van szó – akik bizonyos időközönként megbolondulnak, és ha ennek öngyilkosság a vége, annál jobb, legalább nem kell őket megfejteni, járulékos veszteségek, és a helyükre is akad akármennyi. Az évente egyszer, mindig ősszel történő brutális gyilkosságok viszont egyre több ember érdeklődését keltik fel – ráadásul közeleg az ősz…

És Wojnicznak van egy fóbiája is: egyfolytában szorongást érez amiatt, hogy valaki figyeli. A falban található réseken keresztül, az ajtó, a padló repedésein – és most nem is téved, épp mi, olvasók vagyunk azok, akik bekúszunk a legkeskenyebb hasadékokon, hogy kilessük mindannyiuk titkait. Mi vagyunk a legnagyobb félelme, a valóra váló rémálom.

Ami biztos: neki is, és nekünk is a lehető leghamarabb el kellene tűnnünk onnan.

Míg Hans Castorp az élet egyfajta magasiskoláját kapja a szanatóriumban, Wojnicz férfitársasága (ahogy erre a cím is utal: az empusa olyan kísértetet jelöl, aki gyönyörű nő alakjában csalogatja magához a férfiakat, majd végez velük) mindig ugyanoda lyukad ki: a nőkhöz. Sekély gondolatok, egyedül a szülés funkciója mint a női lét értelme, kicsi agy, öntudatlanság és butaság… nagyjából ezek jellemzik az Úri panzió közönsége szerint a nőket.

Még a görbersdorfi kis kápolna ikonosztáza, ami a Megváltó női leszármazási vonalát ábrázolja, sem hat rájuk különösebben:

„Herr August a templom architektúrájára érzéketlenül, magabiztos léptekkel egyenesen az ikonosztáztól balra eső fal felé vette az irányt, ahol magasan a nézők feje fölött lógott ama híres, Szent Emerenciát ábrázoló ikon, és hanyag mozdulattal rámutatott a botjával.

Hogy mit ábrázol az ikon, azt legjobb, ha Wojnicz mégiscsak ártatlan szemével nézzük:

Csecsemőt tartó nő ül egy másik, kicsit nagyobb, robusztusabb, téglavörös ruhájú nő ölében, aki mintegy üdvözlésre emeli a karját. De ő is egy nála nagyobb nő ölében ül. Ennek sötét, ráncos arca van, és átható tekintete. Könnyedén széttárja a karját, amitől sötét, majdnem fekete köpenye körülöleli a két kisebb alakot és a gyermeket. A köpeny bélése sötétkék, a csillagok, a hold és a nap látszik rajta. A szélesen kitárt köpeny háttere arany, az örök fény, a lux perpetua. Mária és a Kisded arca rózsaszínűre van festve, frissek és elevenek, bátran pillantanak a nézőre; a Kisded mintha egyenesen rákacsintana. Annak barnább arca feszült, mintha veszélyt szimatolna, vagy félne túl sokat elárulni. Emerencia szenvedni látszik; a festő vékony ecsettel apró ráncokat rajzolt neki, amitől növényszerűnek tűnik.” (115.)

A természet ráadásul azt képes gyógyítani – és az előtt nyílik ki a távozás lehetősége –, aki szembe tud nézni a múltjával, a múlt traumáival, a „köztes világ” létezésével, és elfogadni saját anomáliáját. Wojnicz életében az anya mint örökös hiány van jelen, az öreg házvezetőnő pedig a szeretet, az emberi, gyengéd érintés egyetlen forrása az apa és a katona nagybáty ridegségével szemben, akik orvosról orvosra hordják, hogy valaki gyógyítsa meg őt (szerelje meg a testét végre „rendesre”, „normálisra”).

Nyilvánvaló, hogy Wojnicz nem (vagy nem csupán) a tüdőbaját jött kezeltetni a Kurhausba, sokkal inkább az apai elvárások és a társadalom többi része elől bújik: a rákényszerített szerepből, hogy legyen kemény, legyen végre férfi, tervezőmérnök, építsen csatornahálózatot – miközben a benne élő nő levetné ezt az álarcot, és egészen más ruhát öltene magára.

A könyv elején egy színdarab szereplőinek listája fogadja az olvasót. A szövegben a nők csak mint a halál (különböző) démonai jelennek meg. Hatalmas kalapos, gyönyörű nők, halott anyák, öngyilkos, bántalmazott panziósnék, házuk kapujában üldögélő párkák… A szénégetők rejtélyes módon biccentenek a haldokló Thilo láttán.

Az egész azt sugallja, hogy Tokarczuk varázs… völgyében minden, de minden megrendezett. A táj él, és képes gyilkolni is. És meghasadt lélekkel ezt az egészet nem lehet túlélni.

Olga Tokarczuk: Empuszion. Ford. Körner Gábor. Vince Kiadó, 2025.