Skip to content

Amit tovább hímzünk, szövünk

Szerző: Vályi Horváth Erika

A hiányról sokféleképpen lehet írni. Drámaian, filozofikusan, vagy akár tele lehet kiabálni vele a lapokat, de Halász Rita szerencsére más utat választ. A Betonba hímezve (Sárközy és Társai Kiadó, 2025) oldalain a hiány ott ül a fürdőkádban, kávét főz, emlékeket rendezget, vitatkozik az anyóssal, és makacsul nem hajlandó eltűnni.

Fruzsinát egy hónappal az esküvője után elhagyja a férje. Ebből a mondatból akár egy mai párkapcsolati regény is következhetne, Halász Rita azonban olyan történetet ír, amely egyszerre mozog a budapesti bérházak, bohém művészlakások, a családi emlékezet és a bibliai történetek tereiben. Bár könnyű lenne erről a regényről a provokáció felől beszélni, hiszen Fruzsina férje maga Jézus, és az a mondat, amiről valószínűleg a legtöbben beszélni fognak a Betonba hímezve kapcsán, ám ez a regény azonban hamar másfelé vezetett. A hiány és a gyász, a makacs emlékezés felé, amely ugyanazokat a történeteket járja végig újra, amíg a veszteség idegensége egyszer csak a saját életünk anyagává nem válik.

„Elhagytál, és így nélkülem kell élj. Szegény te, szegény szerencsétlen te, nem tudom, hogy bírod ki, hogy nem őrülsz bele a hiányomba, a Fruzsina-nélküliségbe. Ha te lennél Fruzsina, én pedig te, azt kívánnám, te légy te, Fruzsina pedig én.” (216.)

A cikkhez tartozik 3 kreatívírás-gyakorlat is, amelyet a Book-Art-Therapy rovatban találsz.

Berendezkedik a hiány

A regény végül nekem egy olyan nő történetévé vált, aki képtelen kilépni a várakozásból (pedig szerintem nagyon drukkolunk neki, hogy végre megtegye), és miközben ismételten megpróbál értelmet adni annak, ami vele történt, egyre közelebb kerül azokhoz a kérdésekhez, amelyek minden veszteség után ott maradnak. Hogyan őrizhető meg valaki az emlékeinkben úgy, hogy közben az élet mégis továbbhaladjon? Mit kezdünk azokkal, akik már nincsenek jelen, de továbbra is alakítják a gondolatainkat, a döntéseinket, a mindennapjainkat?

A hiány a Betonba hímezve világában nem egyetlen pillanathoz kötődik, lassan alakítja át a mindennapokat, míg végül helyet talál magának a megszokott mozdulatok, ünnepek és emlékek között. József visszaemlékezésében ezt olvassuk: „Megszoktuk nélküle. Nem beszéltünk róla. Az lett a természetes, hogy nincs ott. Nélküle a sabbat, nélküle a pészah, nélküle a hideg, nélküle a meleg” (119.). Kevés mondat írja le ennél pontosabban azt a folyamatot, amikor a veszteség előbb felforgatja az életet, később pedig szinte észrevétlenül beépül a hétköznapok rendjébe. A fájdalom nem tűnik el, csak megtanul együtt lélegezni az emberrel.

Labirintussá váló múlt

Fruzsina próbál rendet rakni magában az emlékei között, közben a múlt egyre inkább labirintussá válik számára. Ezzel párhuzamosan a regény megnyit egy másik történetet is, a fiú szüleinek, Máriának és Józsefnek a történetét, akik ugyanazzal az értetlenséggel figyelik a gyereküket, amellyel Fruzsina próbálja megfejteni annak a férfinak a hiányát, akit szeretett. A veszteség, a szeretet és az elengedés kérdése így több nézőpontból is visszhangozni kezd a szövegben. Szerintem ezek a fejezetek a regény legszebb részei. Halász Rita Máriája távol áll a szentképek mozdulatlan alakjától, esendő, fáradt, néha dühös, máskor gyengéd. Olyan anya, aki mindenekelőtt a saját fiát látja benne, azt a gyermeket, akit felnevelt, akit félteni szeretne, de fokozatosan meg kell értenie, hogy egy ponton túl már nem követheti.

„Az én fiam, bennem fejlődött, éreztem, ha rúgott, tudtam, mikor éhes (…). De idegen lett. A teste megnyúlt, elmélyült a hangja, a szaga megváltozott. Nem értettem, mit miért tesz” (16.) – mondja Mária. Ebben a néhány mondatban ott sűrűsödik össze az anyaság egyik legnehezebben megfogalmazható tapasztalata, hogy akit a legjobban ismerünk, egyszer csak kicsúszik a kezünk közül.

„a betonból kireped a gyökér”

A Betonba hímezve szereplői sokféle veszteséget hordoznak magukban, a regény hangja mégis meglepően nyugodt, amikor az elmúlásról beszél. Fruzsina egy helyen azt mondja: „amikor a tükörbe nézek, azt mondom magamnak, nem akarok örökké élni, csak addig, mint a fák” (17.). Néhány oldallal később pedig így fogalmaz: „az elmúlás szép is tud lenni, ahogy a rozsda pattogzik, a betonból kireped a gyökér, potyog a vakolat” (20.). Kevés mondat beszél ilyen természetességgel arról, hogy az élet és az enyészet ugyanabban a ritmusban lélegzik.

A bibliai szál ereje sem elsősorban a provokációban rejlik. Halász Rita úgy nyúl ezekhez a történetekhez, hogy közben megfosztja őket a megszokott távolságtól, leemeli őket a templomok falairól, és visszahelyezi őket a hétköznapok világába, ahol ugyanúgy helyet kap egy konyha, egy műterem vagy egy fürdőszoba, mint a hit, a kétely vagy a veszteség. Az ő Jézusa nem a csodák felől válik érdekessé, hanem az emberekhez való viszonyán keresztül.

Nekik varázsló kell

„Talán csak figyelt rájuk, meghallgatta őket. Elhitte, hogy a nő beszéde is lehet okos és bölcs” (152.) – mondja róla Mária. Később pedig így emlékezik rá: „Sokszor azt éreztem, semmi mást nem csinál, csak meghallgatja őket. (…) Nem kell ennél több. De nekik a varázsló kell. Pedig a fiam is elég lenne” (168.).

Ezek a mondatok különös súlyt kapnak a regény egészének fényében, mert a figyelemről beszélnek egy olyan korban, amely a látványos gesztusokat, a rendkívüli eseményeket és a csodákat keresi. Mária szemében Jézus legfontosabb tulajdonsága nem a kivételessége, sokkal inkább az a képessége, hogy jelen tud lenni a másik ember számára. A meghallgatás, az együttérzés és a figyelem itt a kapcsolatok alapjává válnak, nem mellékes erényekké.

A szövet túloldala

A cím jelentése is lassan bontakozik ki a regény során. A beton a maga keménységével és mozdíthatatlanságával az örökölt történetek anyagává válik, a hímzés pedig az emlékezés, a nyomhagyás és a női szépérzék gesztusává.A Betonba hímezve olyan regény, amelynek egyes jelenetei csak később rendeződnek el bennünk, miközben a képek és a mondatok tovább dolgoznak az emlékezetben. Mintha Halász Rita szereplői folyamatosan azt keresnék, hogyan lehet valami személyeset hozzáadni ahhoz, amit készen kaptak, egy emléket, egy mondatot, egy történetet, egy öltést.

A múlt terhe ott húzódik valamennyi szereplő életében, kapcsolatot keresve mindazzal, amit örökül kaptak. A Betonba hímezve annak a türelmes és sokszor fájdalmas munkának a története, ahol a hiány beépül az életünkbe, az emlékeink pedig lassan a jelen részévé válnak. A címben rejlő feszültség valószínűleg abból fakad, hogy a szereplők mindegyike hozzátesz valamit ahhoz a szövethez, amelyet már jóval a születése előtt szőni kezdett valaki valahol.